Olyan ez, mint egy klasszikus képrejtvény. Amit látunk, abban rejtőzik egy másik kép. És ha elég sokáig és figyelmesen nézzük, akkor észrevesszük, mit is ábrázol valójában. Mert amit elsőre észreveszünk, az ugyan igaz, de csak az igazság egy szelete. Ahogyan a bankadó is csupán egy nagyobb és sokkal fontosabb történet része. Ennek ismerete nélkül egészen más karaktervonásokat mutat.
Szerencsére a képben azonnal felsejlik a másik, és ha erre koncentrálunk, akkor szinte elhalványul az eredeti. A képen ugyanez a két nagy hatalmú férfi látszik, csakhogy éppen azt jelentik be: az állam újabb bankkonszolidációt hajt végre, azaz megszabadítja a bankokat a bedőlt lakossági hiteleiktől és az azok mögött álló ingatlanfedezetektől. Az e kölcsönöket felvevő adósokat pedig megszabadítja a bankoktól. Az üzlet megköttetett: az állam hajlandó átvállalni a bankok sarát, viszont elvárja, hogy azok a takarításért szó nélkül fizessék meg az általa meghatározott árat.
Először tehát a bankok fizetnek. Az árat ismerik, azt azonban még csak homályosan sejtik, hogy pontosan mit is kapnak cserébe – hiszen ezt még az üzlet másik szereplője, a kormány sem tudja. Csak abban lehetnek biztosak mindkét oldalon, hogy ezt a bankkonszolidációt végre kell hajtani, akár akarják, akár nem. Ha ugyanis nem teszik meg, akkor annak a bombának a töltete, amelyen ma a kormány, a bankok, a jól és rosszul fizető adósok, valamint még a hitelt soha fel nem vevő ingatlantulajdonosok is ülnek, elérheti azt a kritikus tömeget, amikor magától felrobban. De azt már nem tudná irányítani senki, és a romeltakarítás ára a bankadó összegének sokszorosát tenné ki.
A gazdasági és pénzügyi válság hatására tízezrek vesztették el a lakáshiteleik felvételekor biztosnak hitt állásukat, továbbá stabilan olyan forintárfolyam és hitelkamat alakult ki, amelyen a devizaalapú kölcsönök adósainak jelentős része tartósan nem képes törleszteni, vagy csupán idő kérdése, hogy a végső tartalékait felemésztve mikor jut ilyen helyzetbe. A körülmények érdemi javulására rövid időn belül nem lehet számítani, hiszen nemcsak olyanok váltak törleszteni nem, vagy már csak alig képes adósokká, akiknek az életkörülményei hirtelen rosszra fordultak (például elvesztették az állásukat), hanem azok is, akiknek a megugrott törlesztőrészlet egyszerűen meghaladja a teherbíró képességét – akkor is, ha megtartották a korábbi munkahelyüket. Ők egy.két hónapig, évig talán még kiizzadják magukból az aktuális részletet, de az első rendkívüli kiadás, családi baj bedöntheti a hitelüket. Márpedig ezek a lakáskölcsönök jellemzően évtizedes futamidejűek, így a havi törlesztéstől törlesztésig élés ma azoknak is reális életperspektíva, akik a hitel felvételekor úgy gondolták, hogy eztán nemcsak a bankoknak dolgoznak, a fizetésükből marad elég másra is.
Tévedtek – de nemcsak ők. A tömeges lakáshitelek és a devizaalapú kölcsönök lehetséges következményeit rosszul mérték fel a bankok és az állam is. És a tévedésért most mindenkinek fi zetnie kell. A helyzethez igazított közkeletű mondással élve: ha csak én nem tudom fizetni a bankomnak a hitelt, az az én bajom; ha ezer ügyfél nem tudja fizetni, az már a bank baja; és ha százezer az már az államé – és mindenkié. Márpedig most pontosan az utóbbi helyzet áll elő.
A banküzemnek normális velejárója, hogy valamennyi kölcsön bedől. A pénzintézet igyekszik ezt a kockázatát minimalizálni a hitelelbírálással és a fedezetkéréssel. Ha ezt jól teszi, akkor néhány adós fizetésképtelenné válása nem veszélyezteti a működését, pénzügyi helyzetét – ne adj’ isten a betétesek kifizetését. Ha azonban nem kellő körültekintéssel hitelezett, és az ügyfeleinek túl nagy része (például, mint nálunk, nagyjából tíz százaléka) vált problémás adóssá, az már a bank működésében is zavart okoz. Nemcsak az elmaradozó törlesztőrészletek miatt, hanem azért is, mert a problémás hitelekre céltartalékot kell képeznie. Azaz el kell tennie az egyébként felhasználható pénzét a várható veszteségekre, hogy ha azok bekövetkeznek, ne temessék maguk alá a bankot. Ezt a folyamatot szenvedték meg a hazai bankok 2009-ben és 2010-ben, amikor a romló (egyébként nemcsak lakossági) hitelállományuk miatt százmilliárdos nagyságrendben voltak kénytelenek pluszcéltartalékot képezni a leendő buktákra. De hát akkor mi a probléma, kérdezhetnénk, hiszen a céltartalékot már megképezték (másképp fogalmazva: a rossz hiteleket előre elbukták), mit veszthetnek még ezeken a kölcsönökön, amiért érdemes szinte önként dalolva százmilliárdos bankadót kifizetni a széfből? Sokat, nagyon sokat. Itt érkeztünk el ugyanis ahhoz a ponthoz, amikor már az állam ügyévé is válik mindez – meg mindenki másévá: akiknek nincs hitelük, de van ingatlanjuk, és akiknek semmilyük sincs, még ők is elszenvedik ezt a helyzetet.
A rossz hiteleknek ugyanis az a sorsuk, hogy a bank előbb-utóbb kénytelen őket felmondani. Ekkor megpróbálja a hitelfedezetből visszaszerezni a pénzét, illetve ez előtt vagy ez után csökkentett áron eladja a kölcsönt egy követeléskezelőnek, bajlódjon vele tovább az. Akár így, akár úgy, a kölcsönök mögött álló házak, lakások megjelennek az ingatlanpiacon. Ha pedig százezer ilyet akarnak egyszerre értékesíteni, akkor kezd dőlni a dominó. Nem kell ahhoz nagy képzelőerő, hogy átgondoljuk, mi történne, ha a rossz hitelek mögött álló ingatlanok egyszerre megjelennének a hazai ingatlanpiacon. Ott, ahol már most is csak nagyon nehezen és nyomott áron lehet eladni az ingatlanok többségét. A kényszerértékesítésből tízezerszám eladásra kínált lakások, házak pillanatok alatt levernék az árakat, kipukkadna a magyar ingatlanlufi . Ennek következtében azok is elvesztenék a vagyonuk egy részét, akiknek nincs is hitelük. A bankok és a lakáshitelesek pedig még az eddiginél is nagyobb bajba kerülnének. Előbbiek egyre kevesebb pénzt látnának viszont a felmondott hitelekből, utóbbiak közül pedig azokat is falhoz állítanák, akik mindeddig jól fizették a kölcsönüket. Az ingatlanárak drasztikus esése ugyanis azt eredményezné, hogy a hitelek mögé tett ingatlanfedezetek értéke is jelentősen csökkenne – rossz esetben már nem érné el a hiteladósság összegét. Ekkor pedig a bank kénytelen lesz írni egy sajnálkozó levelet, amelyben az adóst arra szólítja fel, hogy a hitele mögé tegyen további fedezetet. Na, de honnan, amikor mindenét feltette a kölcsönből vett vagy épített lakásra, házra? Ha nincs más, jöhet a szülők háza és a nagymamáé – vagy majd a végrehajtó, ha ezek a kölcsönök is besorolnak a rossz hitelek közé.
A száz és ezer szomorú eset ellenére ezért lehet azt érezni, hogy a bankok egyelőre csínján bánnak a lakáshitelek bedöntésével. Az ingatlanok tömeges piacra szórása ugyanis egyenlő lenne egy kiterjesztett öngyilkossággal. A bökkenő csak az, hogy a bankok nem tudják a végtelenségig könyveikben tartani ezeket a hiteleket, előbb-utóbb lépniük kell, akkor is, ha ezzel a még jó hiteleiket sodorják veszélybe. A pénzintézetek ebben az esetben már nem lesznek képesek kézben tartani a folyamatokat – sem egyenként, sem együttesen.
Ebben a helyzetben csak egy szereplő képes úgy megtisztítani a bankok könyveit a rossz hitelektől, hogy azzal ne okozzon azonnal ingatlanár-zuhanást, ezáltal még nagyobb hitelösszeomlást és ebből következően óriási szociális gondokat. Ez a szereplő pedig maga az állam. Az állam az, amelyet nem kötnek a banki szabályok: átveheti, és bármeddig tarthatja, kezelheti a rossz hiteleket és a mögöttük álló ingatlanokat. Úgy semlegesítheti ezt az állományt, hogy ne kerüljenek azonnal a piacra az ingatlanok, utcára a lakók és bajba a többi adós. Ettől persze ezek a kölcsönök nem válnak egy csapásra jó hitelekké, de már nem a bankoknál ketyeg bomba, hanem az állam tűzszerészei bajlódhatnak vele akár ítéletnapig.
A pénzintézetek rossz hitelektől való megszabadítását pedig úgy hívjuk: bankkonszolidáció. Ezt határozta el valójában a kormány, erről szólt igazán a kormányfő és Csányi Sándor közös fellépése – akkor is, ha éppen nem erről beszéltek. Az már csak a történet árnyalása, hogy mennyire fogadják el ezt az egyezséget a külföldi érdekeltségű magyar leánybankok tulajdonosai, felrúgtak-e egy hallgatólagos megegyezést akkor, amikor elmentek sírni a bankadó miatt a pénzvilág fellegváraiba. Ezt mérlegelve jobban megérthetjük Orbán Viktor és az IMF konfliktusát, de a lényeget mindez kevéssé befolyásolja. A leánybankok is beálltak a sorba, különösebb morgás nélkül teljesítik a kormány elvárásait. Mert a lényeg mindenki számára az: hogyan, mikor és milyen feltételekkel kerülnek majd át az államhoz a rossz hitelek. Mit is takar a kormány 29 pontjának talán legfontosabbika: az eddig szerényen a szabad pálinkafőzés mellé besoroló Nemzeti Eszközkezelő Társaság. Mert ebben rejlik a dolgok lényege, nem a bankadóban, ezt kell meglátni a képben.
A bankadó szaldóját a bankok, az állam és a lakosság számára csak akkor lehet majd megvonni, ha megismerjük, mit és mennyiért vesz át az állam a pénzintézetektől ebbe a szerény nevű társaságba. Egy biztos: ami a bankoknak teher, az az állam vállán is az marad. Ha viszont a bankadóból más lyukat tömünk be, akkor már csak azt kellene kitalálni, hogyan nem rontja ez a bűzlő hitelhalom a költségvetés helyzetét akkor, amikor az állam lesz szíves átvenni ezt a bankoktól. Talán éppen erről akart volna többet hallani a valutaalap és Brüsszel Matolcsytól, mielőtt hazautaztak a képviselőik Budapestről? Fogas kérdés, ne csodálkozzunk, ha a miniszterelnök úgy gondolja: minél kevesebben érdeklődnek erről a kormánytól, annál jobb. A jó válasz ugyanis fájdalmas is egyben, a rossz válaszhoz pedig a görögök után már végképp nincs humora sem Brüsszelnek, sem Angela Merkelnek.
Valójában Orbán Viktor most azzal a hitellavinával találta magát szemben, amelyet még ő maga indított el az első kormányzása alatt. A nagy lakáshitel-robbanás idején kapott itt támogatott kölcsönt boldog-boldogtalan, az állami dotáció elapadása után pedig jöttek a válságig legalább olyan kedvezőnek tűnő devizaalapú hitelek. Most újabb hitelmutatványt kell kigondolnia a miniszterelnöknek, sokkal nehezebbet az előzőnél. Persze, ha szükségből erényt farag, akkor a szociális feszültségek levezetésén túl még majd nyerhet is az ügyön az állam: a bankoktól nyomott áron átvett ingatlanok egy jobb gazdasági helyzetben ismét felértékelődhetnek.
Bár már ott tartanánk!
Forrás: nol.hu